Archívum

2. szám 2005.május

   Szerkeszti Földvári György, Földvári Nelli

Újabb írások Félmondat

Földvári György

Cigánybál a Hiltonban

– kópéregény –

1. rész

A regényben kitalált személyek és helyszínek szerepelnek.

Ha valaki mégis magára ismer, gondosan titkolja el.

Csak vidáman, hölgyeim és uraim, csak vidáman! Ez az évszázad bálja, a cigánybál a Hiltonban! A cél jótékony, a menü elsőrangú, a vendégek válogatottak! Íme, díszvendégünk, a leendő miniszterelnök!

(gyomorbajos, szikár úriember, a pénzcsinálás minden trükkje a kisujjában, komolyan és savanyúan készül a feladatra. Az, hogy egy részvénytársaság helyett egy köztársaságot kell gazdaságilag gatyába rázni, nem oszt és nem szoroz. Ő oszt és szoroz, ő az, aki számít, átvitt és konkrét értelemben. Nem lép be a pártba, amelyik jelölte, neki a Kis Jóska nem parancsol, ő most nagyban játszik, és a harminckét lap között a Kis Jóska a tök fölső.)

A karót nyelt majdani jelöltet az örökvidám Gábor és az öregifjú Erzsike kíséri az asztalhoz, amely mellett főhősünk, Füles Géza is helyet foglal, bár nem miniszterelnök és nem is cigány.

Hogy mégis miért lett főhős, azt, ha megengedik, gyorsan elmesélem.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Dévai Jancsit meghívták egy találkozóra. A meghívót a titkosszolgálat kézbesítette, ami azért volt gesztusértékű, mert Dévainak eddig a titkosokhoz nem volt másképp köze, csak mint megfigyelt személynek.

János urat kellemesen érintette, hogy a százados nem a börtönbe szóló meghívást közvetített, hanem egy titkos megbeszélésre invitálta, ahol a párton belüli ellenzék óhajtott konverzálni az alakuló polgári ellenzék tagjaival. A Magyar Szocialista Munkáspárt ugyanis elvezette az országot egy olyan mély szakadékba, amelyből már háborúval sem lehetett kimászni. Persze ezt egyedül nem lett volna képes megtenni, kellett hozzá a nagy testvér, a Szovjet Kommunista Párt hülyesége és tehetetlensége.

Dévai Jancsi tehát kivasalta a jobbik ingét, nyakkendőt kötött, és beült a nagy fekete autóba. A sofőr indított, és a történelem elindult Füles Géza felé.

Hősünkre eközben kollégái úgy néztek, mint tyúk a piros kukoricára, ugyanis megjelent egy könyve. Méghozzá nem valamiféle tanulmánykötet negyvenkilenc tizennyolcadik századi magyar költemény összehasonlító elemzésével, hanem egy mesekönyv.

Még furcsábbá tette a helyzetet, hogy a könyv először németül jelent meg. Aztán kisvártatva angolul is, amit rövidesen követett a magyar nyelvű kiadás. Ez nemcsak furcsa volt, de gyanús is. Az MSZMP iskolai szervezete hökkenten állt az esemény előtt. Megemlítették a városi pártbizottságnak szóló hangulatjelentésben, de nem foglaltak állást az ügyben. Az igazgatónő visszafogottan gratulált, aztán elkezdte keresgélni a hiányosságokat Füles Géza oktatói működésében. Olyan meg volt bőven.

Dévai Jancsit a nagy fekete autó egy vadászházba vitte. A vadászházat a találkozó előtt három titkosszolgálat vizsgálta át olyan szempontból, hogy csakis az általa elhelyezett lehallgató készülékek maradjanak a helyszínen. Ez az intézkedés azonban teljesen feleslegesnek bizonyult, mivel mindhárom szervezet beépített emberei részt vettek a megbeszélésen.

A téma egyszerű volt és magától értetődő: a meghívottakat udvariasan megkérték, hogy vegyenek részt olyan független civil szervezetek megalakításában, amelyek alkalomadtán képesek lesznek átvenni a politikai hatalmat, létrehozván a tömbpártrendszer helyett a többpártrendszert.

Dévai ötvenhat előtt is ült egy kicsit, ötvenhat után is. Óvatosan körülnézett a szobában: látott néhány cellatársat. A régi vallatók közül nem volt jelen senki.

Dévai egy építőipari vállalatnál dolgozott, mint több szakmával rendelkező szakmunkás, ugyanis nem ért rá diplomát szerezni. Amikor elkezdhette volna, folyton leültették. Evidensnek látszott hát, hogy épp őt kérik meg: segítsen már átépíteni kapitalizmussá a szocializmust. De a többi – csupa értelmiségi. Főként bölcsészek. Mit lehet ezekkel kezdeni? ...Végülis mindegy: az elvtársak át akarják adni a hatalmat, hát át kell venni tőlük.

Otthon hosszan emésztette a hallottakat. Nem sietett. A nagy rohanások nem vezetnek sehová, ezt megtanulta az elmúlt harmincegynehány év alatt.

Először a Szabad Kezdeményezések Társaságától kereste meg valaki. Dévai meghallgatta, és várt tovább.

Pár hét múlva azt mondta egy író két kisfröccs között:

– Valami alakul Lakitelken. Gyere el, ott lesz mindenki. A nemzeti oldalról főleg.

Dévai elment.

– A kukoricásban lesnek a munkásőrök – mondta valaki.

– Lefogják azoknak a kezét Moszkvából – dörmögte egy másik.

A lakitelki tanító kertjében felállított fóliasátorban jószerivel mindenki összejött, aki óhajtotta, hogy létrejöjjön a másik Magyarország.

Füles Géza közben munkahelyet váltott. A város öreg gimnáziumába szegődött, málló, vén falak közé, egy felvételi eredményeire büszke tantestületbe. A testületből kilógott az igazgató, aki közvetlen volt, emberi és határozatlan. Minden döntés előtt elrohant a pártbizottságra (legalábbis ezt beszélik róla), hogy kikérje a fölötte trónoló elvtársak véleményét, nehogy hiba csússzék az intézmény vonalvezetésébe. Emellett merész húzás volt részéről, hogy az iskolában oktató gyanús elemek gyűjteményét Füles Gézával szaporította.

Gyanús volt például az öreg könyvek őre, a költő-műfordító Nagy Álmos, aki ugyan orosz és ukrán költőket is fordított pudszámra, de nemzeti konzervatív beállítottságát sohasem rejtette véka alá.

Gyanús volt az iskolatörténész is, súlyos titkok tudója, egyszerűen azért, mert súlyos titkokat tudott. Mindettől függetlenül persze párttag volt, csakúgy, mint az áhítatos és hórihorgas Majláth Jóska, aki azért írta a hangulatjelentéseket a városi pártbizottságnak, hogy ne szerepeljen bennük: ő családostul minden vasárnap ott ül a nagymisén. De gyanús volt a sporttörténész tornatanár is, aki – bár karriert akart építeni, ezért igyekvőn és aktívan részt vett a pártszervezet ülésein – szélsőségesen nacionalista és magánbeszélgetéseiben keményen rendszerellenes volt. És gyanús volt maga a párttitkár is, aki annak ellenére, hogy apósa a város közfélelemnek örvendő ávósa volt, Szekfű Gyula szellemében tanította a magyar történelmet.

Mindezek a gyanús egyének az öreg könyvtárban gyülekeztek. Ha a titkosszolgák komolyan vették volna a dolgukat, bizonyára lehallgató készüléket helyeznek el a teremben. De a három per hármas ügyosztály ezerkilencszáznyolcvanöt óta már nem volt olyan tettrekész és fürge, mint annak előtte. Az ügynökök még működtek, de jobbára a hagyományos történetmesélés szintjén adták tovább az információkat.

Persze az információk az utóbbi időben annyira feldúsultak, hogy az ügynökök, a bőség zavarával küzdve, igazából nem tudták, mit jelentsenek, és mi az, ami nem érinti a lényeget. Épp ezért, ha a gyanús alakok között lett volna beépített ember, ugyancsak megzavarodik, mivel az elhangzó tézisek és antitézisek forrásai és eredői jobbára a moszkvai újságok voltak, mivel ott javában dúlt a glásznoszty és a peresztrojka, míg nálunk a párt és kormány a keletnémetek kiengedésének dicsfényében feredőzött.

Egy teljesen átlagos nap semmivel sem kitűnő délutánján (nem volt például zivatar, sem verőfényes napsütés, a szél sem fújt jobban vagy kevésbé, mint máskor) Dévai találkozott a buszmegállóban Füles Gézával.

– Nálunk is meg kellene alakítani ezt a Fórumot – mondta – megbízható embereket keresnek, akik hajlandók egy kis kockázatot vállalni a szocializmus lebontásáért. Lesz egy összejövetel...

Füles Géza bólintott.

– Ott leszek.

A történelem keze lecsapott. Markába szorította a kapálózó Füles Gézát, és nem engedte el.

Ha most megkérdeznék Füles Gézát, mi a történelem, azt válaszolná:

– A történelem egy dög. Egy jellemtelen szemétláda, de amúgy egészen kellemes fickó. Azóta sokat söröztünk együtt, elmesélte, mire volt jó neki ez az ügy. Egyébként az egészet rákente a főnökére meg a médiára, de ez nem változtat azon, hogy ő végezte el a piszkos munkát.

Persze nem kérdezzük meg Füles Gézát, mert kit is érdekelne az ő véleménye? A történelmet biztosan nem.

Mindenesetre főhősünk elment arra a bizonyos összejövetelre, méghozzá feleségestől. Mert volt neki felesége, sőt gyereke is. Ilyen körülmények között borzasztó nagy könnyelműség gyanúsnak lenni, fokozottan és kiemelten gyanúsnak lenni pedig egyszerűen felelőtlenség. Márpedig azok után, amiket erről az úgynevezett alakuló ülésről jelentettek a hármas ügyosztálynak, Füles Géza olyannyira gyanús lett, hogy arra már jelző sincsen. A neje, az csak egy kicsit lett gyanúsabb, mint eddig: izgága kádergyerek, a hetvenes években ultrabalos volt, most megnézi, milyen az, amikor demokráciát játszanak, de majd elfelejti. Mert ez az egész csak játék, elvtársak, egy apró botlás a lenini úton, egy kis malterhiány a szocializmus építésében, de hamarosan úrrá leszünk a nehézségeken. És akkor aztán lecsapunk. Az olyanokra főleg, mint ez a Füles. Meg a Dévai, akivel az utóbbi húsz évben kesztyűs kézzel bántunk. Még írni is hagytuk, és úgyszólván sohasem zártuk be.

Egy megfelelően bemikrofonozott teremben aztán végképp megalakult a mocsarasbesenyői MDF-szervezet.

Sajnos, hogy a környülállásokról és a dolgok mibenlétéről valamiféle (bárha csak szubjektív) fogalmat alkothassunk, kénytelenek vagyunk nehány szót szólni Mocsarasbesenyőről is.

A város Ung és Berek megye székvárosa. A Lapos folyó partján fekszik, amely folyót a macska ugyan nem tudja átugorni, de egy közepes méretű farkaskutya akár egész nap átugrálhatja, oda-vissza. Állítólag valamikor hatalmas, pocsolyás semlyéket képezett a folyó a mocsarasbesenyői vár körül. Vagy százötven éve azonban a folyót mederbe szorították, a mocsarat kiszárították, a várat meg téglánként elhordták a város építéséhez, de olyan akkurátusan, hogy egy alapfal sem maradt belőle, amit a régészek kopogtathatnának a hosszú nyelű kalapáccsal. Valamikor a huszadik század dereka táján tettek az egyik bástya helyére egy oszlopot egy szélkakassal, mellé egy táblát, amire rá volt írva, hogy itt állt Mocsarasbesenyő vára, amely túlélte a török szultán, Savoyai Jenő és Béri Balogh Ádám ostromát, de belepusztult a praktikus és takarékos városépítő polgárok buzgalmába.

A városban van színház, mozi, gyár, kórház, több temető és iskola, még annál is több kocsma, és legalább három felekezetnek van temploma. Létezik továbbá pártház, kultúrház, megyeház és tanácsház, Kossuth-szobor és Lenin-szobor, egyszóval tipikus magyar megyeszékhely. Persze vannak egyéni vonásai is: akik valaha erre jártak, biztosan emlékeznek a kifordított fürdőszobára emlékeztető, csempével borított kultúrházra, és az ország legrondább szállodájára, amely a főtéren áll.

De ne legyünk igazságtalanok: tulajdonképpen ez egy szép kis századfordulós polgárváros, némi paraszti ízzel – csak a hatvanas-hetvenes években egy kicsit hirtelen nőtt meg. Ettől a szocialista városhizlalástól a polgársága is olyan munkás-paraszt lett, igazi szocialista embertípus, itt-ott egy kis értelmiségi beütéssel. De az értelmiséget nagyon be kellett ütni, mint bükkfába a szeget, mert a város nem nagyon akarta befogadni. Egyetlen alkotó értelmiséginek sikerült a létező szocializmus évtizedeinek folyamán beépülnie a város testébe, annak is úgy, hogy nem vették észre időben. Mire Mocsarasbesenyő észbekapott, Zakós Gedeon már országos hírű költő volt. A munkáját, mint megyei hivatalnok, elvégezte, ráadásul mindenféle díjakat kapott, így aztán nem volt mire föl kirúgni. Pedig még a pedigréje se volt rendben: nem volt egy munkásparaszt származék, és a családban volt leventeoktató is, ami ugye pártszempontból enyhén szólva zavarónak mondható körülmény. Csak ne írna olyan jó verseket! (Legalábbis a Kossuth-díj-bizottság azt mondta, hogy jó verseket ír.)

A többiek így-úgy vergődtek a felszínen, a város mélyébe nem tudtak behatolni. Különösképp a színház volt idegen test. Ezek a csepűrágók, akik itten suttyomban rombolják az épülő szocializmust! De támogatni kell a nyavalyásokat, mert egy-egy bemutatóra – a jóég tudja, miért – csak úgy özönlenek a pesti főelvtársak, Volgával, Csajkával. Ennyi csajka utoljára a háborúban volt a színház környékén. Na, hát még a végén büszkének is kell lenni rájuk!

Mocsarasbesenyőnek van egyeteme is, hálistennek kívül a városon, az oktatók meg a hallgatók elvannak szépen egymással meg a tehenekkel – merthogy ez egy félkarú egyetem: az agrárágazatból is csak az állattenyésztőket képezi, azokat viszont aztán nagyon! Többek közt itt végezte tanulmányait Che Guevara egyik ifjú munkatársa, aki tőle telhetően segített a bonviván külsejű lepradoktornak Bolíviába exportálni a forradalmat. Amikor kiderült, hogy Bolíviában nem egy kifejezett slágercikk a kubai típusú szocializmus, és kedves elvtársai besúgása alapján a hatóságok megtalálták és lelőtték a vezért, kevés segítője közül aki tudott, menekült. Pedro barátunk apja híres marhatenyésztő volt, egy ciklussal azelőtt miniszterhelyettes. Elintézte, hogy a fia, ha már ilyen meggondolatlanságra vetemedett, hát legalább ússza meg a dolgot ép bőrrel. Pedro néhány társával és a Guevara-irattár egy részével felszállt egy Havannába induló gépre. Onnan Moszkvába került. A szovjet elvtársak igazából nem tudtak mit kezdeni a bolíviaiakkal. Besúgásra nem voltak alkalmasak, nem akartak visszamenni diadalmas forradalmat csinálni, ráadásul élő tanúi voltak Che legendává válásának. Nem voltak annyira kényelmetlen tanúk, hogy eltegyék őket láb alól, de dicsekedni se lehetett velük. Az elvtársak a központban úgy határoztak, hogy eldugják őket. Felajánlották valamennyiüknek, hogy a szocialista tábor bármely országában a kedvük szerinti egyetemet elvégezhetik – de a Szovjetunióban nem maradhatnak.

Pedro marhatenyésztő akart lenni, és a felajánlott trágyajogászati intézetek közül a mocsarasbesenyőit választotta. Diplomát is adtak neki, állást is. Megnősült, itt ragadt. Ő volt az emeszempések között a kommunista. Tehette, nem volt bennszülött. Na, hát ezt a Pedrót annyira elragadta a glásznoszty moszkvai szele, hogy Gorbacsov kedvéért még a vodkáról is áttért a sörre. Ő volt az aztán, aki közölte Füles Gézával, aki addigra már a pártban huszonnyolcadik hátramozdítóból nyolcadik hátramozdítóvá avanzsált; hogy az általuk tervezett március tizenötödikei fáklyás felvonulás útvonala mentén munkásőröket állítanak fel. Méghozzá nem is akárhova, hanem néhány stratégiai jelentőségű padlásra, megfelelő fegyverzettel.

Főhősünk nem kereste a közlés igazságtartalmát, hanem szólt Dévainak, az meg bement a rendőrségre, és lett az egészből egy kiadós botrány, a nyilvánosság kizárásával. Március tizenötödike ürügyén majdnem lőttek egymásra a rendőrök és a munkásőrök. Végül a szürkeruhásokat kormányzatilag felvilágosították, hogy – bár kétségtelenül március van – ez a hónap 1989 márciusa és nem 1957-é.

Elég nehezen, de tudomásul vették. Az emberek féltek, a hivatalviselők főleg, úgyhogy talán ha háromezren vonultak végig fáklyával a városon. Füles Géza, aki a lányát is magával vitte, bízott benne, hogy a szürkék kezét tényleg lefogják Moszkvából. Aztán, amikor a bicskáját kölcsönadta egy fiatalembernek, hogy egy közönséges mezei piros-fehér-zöld zászlóból lyukas nemzeti zászlót csináljon, már egészen nyilvánvaló volt, hogy Füles Géza elveszett. Ha marad a rendszer, ez legalábbis tizenöt év Recsken.

Füles Gézának tehát azon kellett dolgozni, hogy a rendszer ne maradjon. Nem a bosszú hajtotta, hiszen a lágy diktatúra nem bánt vele olyan keményen, ahogy bánhatott volna. Tudták, hogy ellenfél, sőt ellenség. Már annak született. Apja protestáns pap volt, osztályellenség a javából. Hősünk először ötvenhatban látott Sztálin-képet, amikor égették a falu főterén. Pedig akkor már majdnem öt éves volt, és olvasni is megtanult. Azért tanult meg, mert apja nyáron már nem olvasta fel a Ludas Matyiban megjelent karikatúrák képaláírásait. Azt mondta, politika, nem való gyereknek. Füles Géza még nem tudta, mi a politika, de már érdekelte. Őszre, mire megtanult olvasni, sajnos, épp vége volt a nagy durranásnak. Az első kép, amelynek aláírását egyedül kibetűzte, az égő Budapestet ábrázolta. A Duna partján álló tankból Iván nézett ki. Egy arra járó pesti polgár megemelte neki a kalapját. A szöveg így hangzott:

– Jó napot! Maguk mit akarnak itt?

– Békét!

Hát aztán lett is béke, olyan, hogy mindenki belevörösödött. Különösen a pedagógusok vörösödtek el, akik csak úgy maradhattak állami szolgálatban, ha nagy buzgalommal mutogatták, hogy ők aztán halomszámra nevelik futószalagon a szocialista embertípust. Ezeknek, szegényeknek Füles Géza, amikor iskolába került, egy eleven, égető konfliktusforrás volt. De nem ér meg annyit nekünk ez az ember, hogy elmeséljük az egész gyerekkorát: a nagy szűrőn akadtak szép számmal rozsdaette lyukak, és hősünk elvégezte a középiskolát, majd nagy nehezen a felsőbb iskolákat is.

Ebből is látszik, hogy nem igazán volt oka a bosszúra, legfeljebb azért, mert apja korai haláláért felelősnek érezhette a társadalmi körülményeket – meg azért, mert nem azt tanulhatta, amihez kedve lett volna. Ezek meg nem igazán komoly okok. Ezért aztán nem is a bosszú hajtotta, mint sok más rendszerváltót, hanem valami filantróp jobbító szándék. Az ilyen szándékok szoktak borzalmas társadalmi katasztrófákhoz vezetni.

(Folytatása következik)

NŐI TÖRTÉNET

A nők története a kezdetektől a XX. századig –

Szerkesztette és illusztrálta László Ágnes

ELŐSZÓ

“Asszonyi ígéret? Egy pehely úszik a vízen.” (Francia közmondás)

Ahogy végiglapozzuk a történelmet a nő és a férfi sorsát egymáshoz viszonyítva, megállapíthatjuk, hogy a közfelfogás szerint a férfi a lényeges, a nő a lényegtelen. De a közfelfogásnak ellentmond az a pszichológiai tétel, hogy valójában semmilyen szubjektum nem tudja elfogadni magáról azt, hogy ő eleve és spontán lényegtelen. Ez a helyzet önmagában a teljes paradoxon, belőle két kibúvó lehet:: a lázadás, vagy a neurózis.

Márpedig ha az emberi szubjektum önmagát központnak, elsődleges én-nek tekinti, akkor miért van az, hogy a nő évezredeken át hajlandó volt alávetni magát a patriarchális rendnek? Több magyarázat is létezik: Egyik az, hogy a női nem sosem volt olyan önmagában elszigetelt csoport, amely hosszabb ideig, vagy tartósan szolidaritást tudott volna érezni a többi nővel., tehát nem talált magának érdekazonosságban társakat. Férfiak mellett élt, fiúgyermekeket nevelt, közéjük tartozott, közös érdek elsősorban hozzájuk fűzte, nem a többi nőhöz A nőknek nincs közös múltjuk, történelmük, vallásuk, munkájuk sem, mint a négereknek, zsidóknak, vagy politikai pártoknak, társadalmi osztályoknak, csak a sorsuk hasonló, de egymástól elkülönülve élnek.

A nő azért fogadta el magát lényegtelennek, mert az átváltozást ő maga elmulasztotta végrehajtani. Amit a XX. századra elért, azt a férfi önként adta neki, igaz, hogy külső nyomás hatására A nők ekkor mondták először több mint száz évig tartósan a szolidaritás jelszavát, azt, hogy: Mi.

A nő a történelem évezredei alatt vagy rabszolgája, vagy vazallusa a férfinak, a két nem sohasem tekinthette magáénak egyformán a világot. És bár ma már a nő helyzete javulóban van, de még mindig súlyosan hátrányos. Lázadni az ellen, hogy megmaradjon lényegtelennek, elutasítani a cinkosságot a férfival, ez egyben azt is jelenti, hogy lemond arról a szövetségről, mely őt a férfitársadalomban előnyökhöz juttatja.

A nőkérdés egyik alapproblémája a nő fajfenntartó és termelő funkciójának összeegyeztetése. A fajfenntartásnak való teljes alávetettsége volt az oka annak, hogy az emberi történelem kezdetén kénytelen volt lemondani a világ alakításáról és beérni a ház körüli munkával. Az ókor óta ismeretesek bizonyos fogamzásgátló szerek, többnyire a nők használatára, de csak a beavatottak, kurtizánok és orvosok ismerik e módszereket. A középkor mit sem tud a fogamzásgátlásról és a védekezést is tiltja az egyház.

Az állatok nőstényei csak bizonyos időközönként fogamzóképesek, tehát jobban gazdálkodhatnak erőikkel. A nő fogamzóképességét a természet egyáltalán nem korlátozza serdülőkorától a klimaxig. Ezért a középkorban sok asszony számára alig volt más az élet, mint terhességek szakadatlan sora, még a prostituáltak is többszöri teherbeeséssel fizettek mesterségükért. Pure abbé már a XVII. században szót emel a “szerelmi vízkórság” ellen, de a túlszaporodás elleni gyakorlat csak a XVIII. században terjed el. Előbb a vagyonos rétegek, majd a nép is arra a belátásra jut, hogy észszerű a gyerekek számát a szülők anyagi lehetőségeihez szabni. A XIX. század már több fogamzásgátló módszert ismer, melyek széles körben elterjednek.

E szerek, módszerek, illetve a törvény által tiltott, sokszor életveszélyes abortuszok tömeges igénybevételével a nő nagyrészt megszabadul fajfenntartási tevékenységétől. Ezáltal képessé válik arra, hogy termelői hivatalát betöltse, és személyiségét birtokba vegye. Ez a két tényező magyarázza a nő helyzetének jobbrafordulását. Következménye, hogy a nő társadalmi és politikai státusza gyökeresen megváltozik.

Következik: Nők a történelem előtt - Őskor

Somogy megye

- fotóalbum szövegének részlete -

Kaposvár

1804

Ha kétszáz évvel ezelőtt nézünk körül a mocsarakon, berkeken át ráérősen folydogáló, medret nem ismerő Kapos folyó völgyében, egy szigetre épült téglaváron meg néhány parasztházon kívül egyebet nem nagyon láthatunk. A várkapuval szemben, vagy egy nyíllövésnyire áll a templom, amely mellől a temetőt már elköltöztették. Vagy húsz éve erre járt ugyanis II. József, kalapos királyunk, és úgy találta, járványok fészke lehet ez a mocsaras temetkezési hely, ahonnét egy-egy nagyobb árvíz képes kimosni a holtak tetemeit.

A temető helyén most baromvásárt tartanak. A török időkben a vár adta a helység jelentőségét, most már inkább a vásár. Utak kereszteződésében fekszik ez a kis Kaposvár, minden irányból könnyen megközelíthető, ezért szeretik a gazdák is, a kupecek is, akik ahogy megvásárolták, máris hajtják a lábasjószágot Kanizsán át Ausztria felé. Esterházy herceg, aki itt tartja székhelyét a szomszéd faluban, Toponáron, és aki hitbizományként birtokolja a várost és környékét, fogadót is létesített a tiszttartólakással szemben, a vásártér mellett. Itt aztán ehet-ihat, alhat a jámbor betérő, még az állatait is ellátják, hiszen termékeny a Kapos völgye. Mi sem bizonyítja jobban a vidék termékenységét, mint az, hogy két malom is működik a folyón, egyik a vár alatt, a másik kicsit lejjebb.

1834

Ne ugorjunk többet az időben, csak harminc évet. A baromvásár kiszorult a térről, most itt tartják a hetipiacot, nem csoda hát, hogy Piac térnek hívják. A folyó már szolidabban csordogál a város határában, bár a túlparton még nagy területen csillog a víz a Szokola-berek rekettyebokrai között. A főutca elején a városháza mellett, a régi fogadó helyén felépült a kisgimnázium iskolaépülete, s a nagy utcán, amelynek amúgy Nagy utca a neve, úri fogatok járnak az újonnan épült Megyeházáig.

A téren, a templom előtt vízmedencés kút áll, mellette Nepomuki Szent János szobra, aki az útonjárók védőszentje, és általában folyók, hidak mellé szokták állítani. Valamikor ez a kaposvári Szent János is közelebb volt a folyóhoz: egy kápolnában állt, amely 1802-ben leégett, amikor egy cselédlány szerelmi bánatában felgyújtotta a várost. Mert most már város ez, igaz, jobbára földszintes házakból álló parasztváros.

1884

Ha ötven év múlva körülnézünk a téren, meglepő változásokat látunk. Új városháza épült, a gimnázium épületére emelet került, és sűrű állványzat rejti a templomot: ha sejtésünk nem csal, új, nagyobb templom is épül. Vele szemben a Pityók Szállót már átkeresztelték: egy ideig Fekete Sas volt, most Korona Szálloda a neve. A Piac térből Széchenyi tér lett, és a templom mellett észak felől, a Pap utca elején az Irgalmas Nővérek nemrég átadott, Szent Vincéről elnevezett zárdája emelkedik. A folyót mederbe terelték, mellette vasútvonal húzódik, a túlparton Donner János serfőző mester telkein lassan egy új városrész kezd kinőni a földből.

1914

Harminc évvel később – az 1910-es években járunk már, a nagy háború kezdetén – a régi városháza helyén vadonatúj városháza emelkedik. Mellette, az azóta pénzügy-igazgatósági székházzá avanzsált iskolaépület térre néző fala előtt impozáns Kossuth-szobor. A tér neve természetesen immár Kossuth térre változott.

Mi ez a kötődés Kossuthhoz? Mert valami köze lehet Kaposvárnak a forradalom és szabadságharc vezéralakjához, egyébként miért állítottak volna neki szobrot épp itt, a város szívében, a Városháza mellett? (Más városokban is áll Kossuth szobra, ám Kaposvár e köré a szobor köré látszik szerveződni.)

Kaposvár a száműzetésben élő Kossuthot képviselőjévé választotta. Ő természetesen nem fogadta el a mandátumot, egy szép levélben megköszönte és lemondott róla, ám a kuruc lelkű kaposváriak nem felejtették el egykönnyen régi akaratukat, és ha máshogy nem, hát legalább egy tekintélyt parancsoló szoborral és a főtér nevével tisztelegni óhajtottak a kormányzó emléke előtt. 1911-ben, amikor a szobor készült, Kaposvár már egy helyi születésű szobrászművésszel is dicsekedhetett. Mi sem természetesebb, minthogy ő, Kopits János készítette el a főtérre kerülő szobrot.

Azért persze annyira nem tombolt a negyvennyolcas indulat a városatyákban, hogy a Nagy utcát, a későbbi Fő utcát – ne kereszteljék át épp a múlt napokban Ferenc József utcára. A vár végleg eltűnt. Tégláiból épült a Berzsenyi utca. A falusias mezőváros Németh István polgármestersége alatt igazi várossá nőtt. Szebbnél szebb paloták, emeletes köz- és magánépületek szegélyezik nemcsak a kockakővel burkolt főutcát, de a hercegi “meggyes-telken” kialakított új utcákat is. A vasútállomás mellett felépült a város modern, vasbeton szerkezetű kőszínháza, a Párizsban világhírűvé lett festő, Rippl-Rónai József immár végérvényesen a Róma-hegyi villát választotta otthonául, a helyi újság már ötven éve látja el hírekkel az igényes kaposvári közönséget. Kaposvár kulturális központtá vált. Emellett a város határában gyárkémények füstje is bodorodik az égre: a cukorgyár után a folyó túlpartján, a régi malomgáttal átellenben megépült a vasgyár is. Ezzel elindult a cseri városrész fejlődése.

2004

Ha megállunk a mai Kossuth téren, szinte ugyanazokat az épületeket látjuk, amelyeket a huszadik század második évtizedében. Csak a Korona Szálló helyén éktelenkedik egy oda nem illő épület: a hatvanas években épült Kapos Hotel. A tér megújult, egyedi mintázatú burkolatával, szökőkútjaival, padjaival a sétálók, kisgyermekes anyák, turisták találkozóhelye. Még mintha Kossuth is, aki eddig meglehetősen szigorú tekintettel mutatott a vár hűlt helye felé, kevésbé rosszallóan vonná össze a szemöldökét. Nepomuki János is büszkén áll arany ingében a szökőkút mellett a templomlépcső tetején. A szája sarkában apró mosoly bujkál: valószínűleg a régi medencés kútra emlékezik. Szent István szobra 1938 óta ül a templom oldalában egy víz nélküli kútmedence fölött. A szobor a várépítő Bory Imre alkotása, akiről bővebben a Fejér megyéről szóló könyvben beszélünk.

Toponárról, a hercegi kastély parkjából behozták a templom elé a rokokó Mária-oszlopot. (A kastélyból iskola lett, jobb helye van itt a kis Jézusnak, mint az ebadta nebulók között.)

A régi Erzsébet Szálló előtt, az Ady Endre utca torkolatánál köbe vésve áll a testvérvárosok neve. Kaposvár a fél világgal tartja a kapcsolatot. Az 1956-os forradalom mártír miniszterelnöke, nagy Imre is a város szülötte. Szülőháza előtt kék tábla jelzi a tizenkét arany csillaggal: itt kezdődik Európa.

*

Kaposvár utolsó kétszáz éve a mezővárosok tipikus fejlődését mutatja. A főtér, amely köré a város szerveződött, előbb vásártér, piac volt, aztán sétatér, a városi előkelők találkozóhelye, végül dísztér, amelyet büszkén mutogathatnak a helybéliek az idelátogató turistáknak. A város egyre terebélyesebbé vált; házai egyre magasabbak lettek, a telkek egyre kisebbek. Középületek épültek, az utak szilárd burkolatot kaptak, megszerveződött a vízellátás, a szennyvízelvezetés, a közvilágítás, az áramellátás. Azután, hogy az Adriára és a Balatonra vezető vasútvonalak csomópontja lett, a parasztváros szép lassan polgárvárossá alakult. A város magához szippantotta a környező falvakat: Kaposvár külvárosa már Toponár, Kaposfüred, Töröcske, Kaposszentjakab (ez a legrégibb a környékbeli települések közül, monostorát 1061-ben a Győr-nembeli Ottó nádor alapította). A terjeszkedés és átalakulás folytatódik. Érdemes lenne ötven év múlva megnézni, mivé fejlődött. Mi, akik ezt a könyvet összeállítjuk, valószínűleg már nem tudjuk megszemlélni a változást, így ezt a feladatot olvasóinkra bízzuk.

(A könyv megjelenése folyamatban van)

Bedő Miklós:

A sötétség százada

(A visszaemlékezés a Fejér Dénes – Vasvári Vilmos által szerkesztett SZABADSÁGHARCUNK A BOLSEVIZMUS ELLEN című könyv első kötetében jelent meg.)

Archívum: Volt egyszer egy mondat

Tartalom:

Újabb írások - Félmondat

Földvári György: Cigánybál a Hiltonban

László Ágnes: A nők története - Előszó

Földvári György: Somogy megye - részlet: Kaposvár

Bedő Miklós: A sötétség százada (visszaemlékezés)

Balaton-Pannonia Kulturális Egyesület |Dunántúli Lapok. Az információtár| Képcsarnok